Burgess talán legismertebb műve a Gépnarancs, tapasztalataim szerint sokan nem is olvasnak mást tőle, ezzel letudják a szerző munkásságát. Őszintén szólva az a regény engem nem győzött meg túlzottan az író érdemeiről és az előtte olvasott Egy tenyér ha csattan sem. Persze tetszettek, de az igazán nagy katarzis mindkét könyv olvasásánál elmaradt. Ezek után akadt a kezembe a Földi hatalmak, ami már pár fejezet után a kedvencem lett.

Hogy miért is? Mert ebben a regényben egyszerűen minden benne van, amit egy regénybe bele érdemes írni: történelem, vallás, szerelem, művészetek... A fülszöveg szerint „igazi világregény”, azt hiszem tényleg ez a legjobb kifejezés rá. Nagyon tetszett a rengeteg irodalmi utalás, Joyce szerepeltetése számomra egyértelműen plusz pontot jelentett.

Egyébként pont ebből a szempontból „veszélyes” könyv is, mivel az olvasó óhatatlanul elkezdi az emlegetett műveket várólistára tenni. (Legalábbis azok akik irodalmi szempontból olyan műveletlenek mint én és sok számukra az újdonság.) 

A regény helyenként humoros, helyenként szívbemarkolóan szomorú vagy éppen filozofikus, de egy percre sem unalmas, nincsenek üresjáratok. Hihetetlen, de Burgess végig (966 oldalon keresztül) fenn tudja tartani az érdeklődést. Szóval akit a könyv terjedelme eddig elriasztott az elolvasásától annak üzenem, hogy bátran kezdjen neki, megéri elolvasni.

Maga a történet legnagyobb részt a főszereplő író Kenneth Toomey visszaemlékezése az életére. Az első fejezetek során megtudjuk miért kerül erre sor (sógora szentté avatásához kell segítséget nyújtania a Vatikánnak, mivel tanúja volt egy állítólagos csodatételének), az utolsó fejezetek pedig már szintén a jelenben játszódnak:

"- Azt hiszem – mondtam -, Konfabulációk lesz a címe.

- De az olyan puhány, agyaskodó cím.

- Azért gondold végig! Itt van a szótár, eszerint a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük. Ha nem matematikai természetű, az igazság mindig az, amiről úgy gondoljuk, hogy emlékszünk rá."

(959. oldal)

 

Toomey szemén keresztül elénk tárul a 20. század krónikája: a két világháború, a homoszexuálisok egyenjogúsági küzdelmei, a bohém Párizs, a szesztilalom Amerikája, a hollywoodi álomgyár felemelkedése és még sok minden más is. A cselekmény részletezésébe most nem is megyek bele jobban, mert egyrészt már sokan megtették előttem, másrészt pedig a jövendőbeli olvasóknak is maradjon valami izgalom.

Mindenképpen említést érdemel még a szereplők kidolgozottsága, játsszanak azok akármilyen kis szerepet is a történetben. Kevés könyv van amiben számomra szimpatikus a főhős, de itt nem csak ő, hanem az összes fontosabb szereplő az is volt (Carlo és Domenico örök kedvencem marad).

Összességében elmondhatom, hogy hosszú idő óta ez az első olyan regény aminek igazán sajnálom, hogy a végére érek. Jó volt, hogy két hétig mindig várt rám egy könyv a nap végén (a sok egyéb olvasmányom között) ami garantáltan elszórakoztatott.

Értékelés: 5/5