Borsmenta olvas

Félix J. Palma: Az idő térképe

Most pedig egy jobbára összefüggéstelen ömlengés következik, nem rendes könyvértékelés. Éreztétek már úgy, hogy valaki személyesen nektek írt egy könyvet amiben minden benne van amit egy szórakoztató regénytől elvártok? Velem most megtörtént.

Első gondolatom az elolvasása után: Ez meg mi a szösz volt? (Azon túl, hogy az új kedvenc könyvem.) Fejezetről fejezetre változott, hogy éppen milyen műfajba próbáltam besorolni és végül nem jártam sikerrel egyikkel se. (Sci-fi? Nem inkább romantikus regény. Vagy kalandregény. Vagy krimi. Nem mégis inkább sci-fi.) Mindegy is, az a lényeg, hogy ennek a könyvnek lelke van, meg az, hogy lényegében nem lehet róla úgy írni, hogy ne lőnék le belőle legalább egy-két poént.

Ezért ez a blogbejegyzés most jobbára arról fog szólni, mennyire szerethető könyv ez. Nagyon. Nekem elég sok kedvenc könyvem van, de kevésbe szerettem bele annyira mint ebbe. Már maga a helyszín a viktoriánus Anglia eleve a szívem csücske, ehhez még jön egy időutazós történet, a zseniális humor és már is megvett.

Még annyit mindenképpen elmondanék, hogy a fülszöveg megtévesztő, nem adja vissza a könyv hangulatát. Igazából semmi sem adja vissza ennek a hangulatát, úgyhogy olvassátok el. (De előtte ne nagyon nézegessetek értékeléseket mert sok mindent meg lehet belőlük tudni, amit nem szerencsés a könyv elolvasása előtt.)

Értékelés: 5/5

A következő bejegyzést a rajongók inkább ne olvassák el, mert nem fognak nekik tetszeni az itt leírtak.

Attól még, hogy mindenhonnét összeollózunk érdekes dolgokat egy történet nem lesz jó meg egyedi. A könyv olvasása közben gyakorlatilag folyamatosan déjà vu-m volt (Harry Potterből vett dolgokkal például egészen biztosan tele van).
Arról nem is beszélve, hogy szerintem szörnyen átlátszó az egész, a felénél már az összes váratlan fordulatot tudtam, pedig én aztán a krimik végét sem szoktam kitalálni. Egyedül azon izgultam, hogy a szereplők mikor jönnek már rá a nyilvánvalóra.

Na igen, a szereplők: természetesen mindenki jól néz ki (még a főszereplőről is kiderül, hogy tulajdonképpen gyönyörű csak nem tud róla), a lelki mélységek ellenben hiányoznak belőlük. Nem akarok belemenni a történet részleteibe, de volt egy két rész ahol illendő lett volna egy kicsit jobban leírni a főhős vívódását, mert ez így elég gyér lett. (Pl.: a könyv elején elrabolják Clary anyukáját, de őt ez nem akadályozza meg abban, hogy poénkodjon meg pasizzon. Lehet, hogy bennem van a hiba de az ő helyében nekem nem nagyon lenne kedvem ilyesmihez.)

Maga a cselekmény az én ízlésemnek nagyon gyors folyású, a hangulatteremtéshez ez nekem kevés volt. Olyan volt mintha gyorsított felvételt néztem volna.

Továbbá: odáig rendben van, hogy ez egy fantasy, de ettől még nyilvánvaló hülyeségeket nem kellene beleírni.
 

Most pedig ünnepélyesen megfogadom, hogy nem olvasok több ifjúsági fantasyt.

Értékelés: 2,5/5

Pieter Bruegel és Hieronymus Bosch élete regényben

Azt hiszen nagyobb jelentőséget tulajdonítok a könyvek borítójának mint kellene. Nem szép dolog, de tény hogy egy csúnyácska könyvet nem is szívesen veszek a kezembe. Ezek után talán már nem túl meglepő, hogy ezzel a két könyvvel első látásra szerelembe estem.

Ha listát kéne készítenem azokról a regényekről amiknek a legjobban tetszik a borítója akkor ez a két könyv egészen biztosan benne lenne az első tízben. Nem csak azért mondom ezt mert maguk a festmények jó alapanyagként szolgálnak, amúgy is nagyon ízlésesen van megcsinálva mindkettő.

John Vermeulen: Tánc az akasztófa alatt - Idősebb Pieter Bruegel élete

John Vermeulen: Gyönyörök kertje - Hieronymus Bosch élete és művészete

Na, és a belbecs? Azzal sem volt gondom, mindkét regény szépen igényesen van megírva, egyszeri könnyed kikapcsolódásnak jó olvasmányok.

Értékelés: 5/5

A fülszöveg szerint kultuszmű. Kicsit el is szégyelltem magam emiatt, mert pár héttel ezelőttig nem is hallottam még a szerzőről sem, nemhogy erről a könyvről. (Mondjuk ez nem mérvadó, nyugodtan írhatjuk a műveletlenségem számlájára.) Mindenesetre tény, hogy ha egy könyvről ilyent mondanak onnantól nagyon megnőnek az elvárásaim vele szemben és ez nem feltétlenül jó, mert könnyen csalódok. Most is ez történt.

Hiába a korombeli főszereplő, az engem is érdeklő problémák (céltalanság, élet értelmének keresése stb.) az egész nem ütött annyira mint ahogyan kellett volna. Az első pár fejezet után komolyan el is gondolkoztam azon, hogy hagyom az egészet a fenébe annyira nem volt hozzá kedvem, második nekifutásra azért sikerült szinte egyszerre végigolvasnom. Hogy, tetszett-e? Nem tudnám biztosan megmondani. Egyes részei nagyon (az idővel kapcsolatos eszmefuttatások), mások (ilyen-olyan listák) kevésbé.

Olvasás közben arra is rádöbbentem, hogy az ilyen szikár tőmondatokkal én nem vagyok igazán kibékülve, nagy mennyiségben idegesítenek.

Mindezek ellenére nem húznám le nagyon ezt a könyvet, mert a végére a szívemhez nőtt a főszereplő. (Ezek szerint mégiscsak tud valamit.) Apropó a vége: nem sokszor fordul elő, de miután elolvastam az utolsó oldalt csak ültem és nevetgéltem egy darabig. Hatásos regény, az azért biztos. Talán pár hét múlva amikor már leülepedett azt is meg tudom mondani, hogy tetszett-e. (Inkább igen, mint nem.)

Aki még nem olvasott a szerzőtől semmit, az ne ezzel a könyvvel kezdje. Inkább az elfogult rajongóknak ajánlanám. Na, én ez utóbbi sem vagyok és ez után kételkedek benne, hogy valaha az leszek.

Miről is szól ez a könyv? Egy meghiúsult biztosítási csalásról. (Eléggé elcsépelt téma és másoknak sikerült ennél jobban is megírni.) A főszereplő - elbeszélő egy emigráns orosz, Hermann, aki egy üzleti útja során találkozik a (szerinte) tökéletes hasonmásával.

„Nos, más talán nevetésben tör ki, ha ott áll, és azt látja, amit én láttam. Engem túlságosan elkábított a helyzet rejtélye. Néztem, és úgy éreztem, mintha minden megszakadna bennem, és tízemeletnyi magasságból, nagy robajjal zúdulna alá. Egy csodát néztem. A csoda tökéletessége, oktalansága és céltalansága különös ámulattal töltött el.”

(18. oldal, Európa Könyvkiadó 2007)

Hermann fejébe veszi, hogy elköveti a tökéletes bűntényt hasonmása Felix segítségével, a dolgok azonban balul sülnek el.

„Csodálatos ügyem szétporlott maradványaira borultam, és egy átkozott hang azt sikoltotta a fülembe, hogy talán igaza volt a csőcseléknek, amely nem ismerte el az érdemeimet... Igen,most már mindenben kételkedtem, kételkedtem a lényegben, és megértettem, hogy a rövid élet, amely még előttem áll, kizárólag a kétségek elleni hiábavaló harcnak szenteltetett; egy elítélt mosolyával elmosolyodtam, és életlen ceruzámmal, amely sikoltott a fájdalomtól, gyorsan és merészen odaírtam a művem első oldalára: „Kétségbeesés”; már nem kell jobb címet keresnem.”

(216. oldal, Európa Könyvkiadó, 2007)

Ennyi a történet. Ezzel még nem is lenne baj, de Nabakov ennél szebben is tud írni, most is erre számítottam. (Őt a gyönyörű mondataiért szeretem olvasni.) A fülszöveg a Bűn és bűnhődéshez hasonlítja, ez azért elég erős túlzás. Nekem a harmadánál Orhan Pamuk: A fehér vár ugrott be, igazából nem is annyira a témája, hanem inkább az egész stílusa miatt. Annyi volt a különbség, hogy az ennél jobban tetszett.

Fogalmam sincs hogyan értékeltem volna ezt a könyvet ha nem Nabokov az író. Így nem voltam tőle elragadtatva, egyszerűen jobbra számítottam (a Lolita után). Fel nem foghatom, hogy a fülszövegíró szerint mi izgalmas van ebben a regényben, persze tudom el kell adni valahogyan. Na, de akkor is…
Egyszer elolvasható könyv nem több.

Értékelés: 3,5/5

Ezt a könyvet szerintem legjobb választási időszakban olvasni, én ugyan nem akkor kerítettem rá sort, de azért így is ütős volt. Sok vélemény szerint a Vakság jobb, ezzel nem feltétlenül értek egyet. Számomra az a regény „csak” felvezetés volt ehhez, a két könyv együtt alkot komplex egészet.

A könyv fülszövege a Vakság folytatását ígéri, ezért esetleg csalódást okozhat valakinek az, hogy a könyv feléig nem sok említés esik a fehér vakságról, az akkori főszereplők pedig csak az utolsó harmadában jelennek meg  és kevésbé olvasmányos is mint az előzmény.

A regény négy évvel a fehér vakság után játszódik ugyanabban az elképzelt országban, ahol az emberek hallgatólagosan megállapodtak, hogy nem beszélnek a korábbi eseményekről. A regény cselekményének kezdetén éppen önkormányzati választásokat tartanak, ahol is furcsaságok történnek: a fővárosban az emberek többsége üres szavazólapot dob a urnákba. A választást ezért kénytelenek megismételni, ám ez sem jár eredménnyel, az üres szavazólapok száma tovább nő. A kormány mindent megtesz, hogy kiderítse kik állnak az események mögött, de a titkosügynökök bevetése és a kihallgatások sem járnak eredménnyel:

„...Nem, uram, nem adtam be üresen a szavazólapomat, de még ha ezt is tettem volna, akkor is ugyanúgy a törvény betűje szerint cselekedtem volna, mintha bármelyik listára szavaztam volna, vagy az elnökről készített gyúnyrajzzal érvénytelenné tettem volna a szavazatomat, üresen beadott szavazólappal szavazni, kedves érdeklődő barátom, olyan jog, amelyet nem lehet korlátozni, még a törvény is elismeri, ahogy le is van benne írva feketén-fehéren, senkit nem lehet üldözni amiatt, hogy üres szavazólappal szavazott...”

(58. oldal, Európa Könyvkiadó, 2004)

Ezek után ostromállapotot vezetnek be a védelmi miniszer szavaival élve „Még mielőtt a ragály és az üszkösödés elérné az ország egyelőre egészséges részét.”

A cselekményben a nagy fordulat akkor következik be, amikor egy névtelen levélből a kormány számára kiderül, hogy a fehér vakság idején egy nő (az orvos felesége) nem vakult meg és ezt összefüggésbe hozzák a választáson történtekkel. Csak ekkor (a könyv kb. felénél) találkozunk a tényleges főszereplővel, a főfelügyelővel akit harmadmagával azért küldenek be az elzárt fővárosba, hogy bizonyítékot szerezzen a nő ellen. A belbiztonsági minisztert igazából nem érdekli, hogy bűnös-e vagy ártatlan, ő csak példát szeretne statuálni és ezért bűnbakra van szüksége. Számításaiba azonban hiba csúszik: a főfelügyelő meg van győződve a gyanúsított ártatlanságáról és szembe fordul a miniszterrel.

A könyv bemutatja, hogy mennyire tehetetlen egy egyszerű ember a hatalommal szemben, továbbá azt, hogy hová fajulhatnak a modern demokráciák. Számomra azért volt az egész mű igazán döbbenetes, mert ha belegondolunk a jelenlegi világpolitikai történésekbe ez az egész már nem is tűnik annyira elképzelhetetlennek.

A mű stílusa követi a saramgo-i hagyományokat: központozás nélküli mondatok jellemzik. Ez egyesek számára először zavaró lehet, de szerintem egész hamar megszokható, megszerethető. (Csak ez ne tartson vissza senkit sem az olvasástól.)

Értékelés: 5/5

A fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy kapok majd egy kalandos hajózós regényt, egy kis jellemfejlődéssel. Hát, nem így történt.

Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy ne áruljak el sok mindent a cselekményéből. A kétharmadáig nem sok minden történik, aztán egyszer csak jött a döbbenet. Onnantól úgy éreztem magam magam mint akit fejbe vertek.

Nehéz kérdéseket boncolgat a könyv: Bele lehet halni a szégyenbe? Mennyire terhel minket a felelősség másokért? Mindezt egy zárt közösség sorsán keresztül mutatja be, talán ezért ennyire megrendítő.

A könyv egy 18. századi tengeri utazás krónikája. Az eseményeket Edmund Talbot,  egy szépreményű fiatalember (befolyásos keresztapjának írt) naplójából ismerhetjük meg. Talbot szörnyen nagyképű és ellenszenves alak. (Először a szállására panaszkodik, aztán meg megsértődik mert nem tanúsítanak iránta kellő figyelmet a hajón.) Lassan jön rá, hogy itt a tengeren bizony más törvények uralkodnak mint a szárazföldön.

Az első fejezetekben megismertet bennünket az utastársakkal és a legénység fontosabb tagjaival. A regény során lassan kibontakozik előttünk az egyik utas, a pap Colley és a Anderson kapitány egyre mélyülő konfliktusa. A kapitány megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltetik a papok iránt, ennek okára csak a könyv vége felé fog fény derülni. Colleyt azonban nem csak a kapitány alázza meg, hanem annak hallgatólagos beleegyezésével a tisztek és a matrózok is. Talbot az egyre inkább kibontakozó dráma során jobbára csak megfigyelőként van jelen, ha tesz is valamit azt csak a látszat kedvéért teszi, hiszen mint úriembernek ez a kötelessége („noblesse oblige” – a nemesi vér kötelez, ahogyan mondják is Talbotnak). Az események hamarosan tragédiába torkollanak, a könyv utolsó harmadában ennek az okait próbálják felderíteni. A teljes igazságra végül egyedül csak Talbot jön rá, az olvasó pedig remélheti, hogy a történtek építőleg hatottak a jellemére.

„Abba a nem éppen vastag kötetbe, amely az embernek az Emberről szerzett ismereteit tartalmazza, iktassuk be e mondatot.

Az ember bele tud halni a szégyenébe.”

(285. oldal, Európa Könyvkiadó, 1983)

Nagyon sok mindent tudnék még írni, de ez nagy kiszúrás lenne részemről azokkal szemben akik még nem olvasták a regényt.

Összességében ez egy nagyon jó könyv, csak nem szabad feladni az elején (ami nem túl izgalmas). Azt hiszem el fogom olvasni a trilógia többi részét is.

(A könyv egyébként 1980-ban elnyerte a Booker-díjat, ha valakinek ez fontos szempont.)

Értékelés: 5/5

Na igen, ez egy mese. A koromból kifolyólag már nem nagyon szoktam ilyesmit olvasni, de amikor megláttam, hogy Joyce írta úgy éreztem ezt nekem muszáj megszereznem. Nem is bántam meg a dolgot, mert ez a könyv egyszerűen gyönyörű kivitelezésű. Színes, mintás lapokra van nyomtatva ráadásul szép ízléses rajzok díszítik.

Maga a történet rövidke, negyed óra alatt könnyedén elolvasható magyarul és angolul is (a könyvben mindkét nyelven szerepel). Egy francia  Loire partján épült kisvárosnak nincs hídja és a lakók nem is tudnak építeni. Ez tudomására jut az ördögnek aki felajánlja a városka polgármesterének, hogy megépíti a hidat egyetlen éjszaka alatt, cserébe nem is kér semmit "csupán" azt aki először átmegy a hídon. Tovább nem is mesélem mert akkor kénytelen lennék a végét is elmondani azt pedig nem szeretném.

Joyce ezt a mesét Stephen nevű unokájának írta, a könyvben is levél formában szerepel.

"U.i.: Az ördög többnyire a saját nyelvén, belzefecserül beszél, ami igazán megy neki. De ha nagyon feldühödik, franciául sem lehet őt eladni, csak hát akik hallották őt beszélni azt állítják, hogy erős dublini akcentusa van."

(31. oldal)

Ajánlom a könyvet gyerekeknek és örök gyerekeknek.

Értékelés: 5/5

Burgess talán legismertebb műve a Gépnarancs, tapasztalataim szerint sokan nem is olvasnak mást tőle, ezzel letudják a szerző munkásságát. Őszintén szólva az a regény engem nem győzött meg túlzottan az író érdemeiről és az előtte olvasott Egy tenyér ha csattan sem. Persze tetszettek, de az igazán nagy katarzis mindkét könyv olvasásánál elmaradt. Ezek után akadt a kezembe a Földi hatalmak, ami már pár fejezet után a kedvencem lett.

Hogy miért is? Mert ebben a regényben egyszerűen minden benne van, amit egy regénybe bele érdemes írni: történelem, vallás, szerelem, művészetek... A fülszöveg szerint „igazi világregény”, azt hiszem tényleg ez a legjobb kifejezés rá. Nagyon tetszett a rengeteg irodalmi utalás, Joyce szerepeltetése számomra egyértelműen plusz pontot jelentett.

Egyébként pont ebből a szempontból „veszélyes” könyv is, mivel az olvasó óhatatlanul elkezdi az emlegetett műveket várólistára tenni. (Legalábbis azok akik irodalmi szempontból olyan műveletlenek mint én és sok számukra az újdonság.) 

A regény helyenként humoros, helyenként szívbemarkolóan szomorú vagy éppen filozofikus, de egy percre sem unalmas, nincsenek üresjáratok. Hihetetlen, de Burgess végig (966 oldalon keresztül) fenn tudja tartani az érdeklődést. Szóval akit a könyv terjedelme eddig elriasztott az elolvasásától annak üzenem, hogy bátran kezdjen neki, megéri elolvasni.

Maga a történet legnagyobb részt a főszereplő író Kenneth Toomey visszaemlékezése az életére. Az első fejezetek során megtudjuk miért kerül erre sor (sógora szentté avatásához kell segítséget nyújtania a Vatikánnak, mivel tanúja volt egy állítólagos csodatételének), az utolsó fejezetek pedig már szintén a jelenben játszódnak:

"- Azt hiszem – mondtam -, Konfabulációk lesz a címe.

- De az olyan puhány, agyaskodó cím.

- Azért gondold végig! Itt van a szótár, eszerint a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük. Ha nem matematikai természetű, az igazság mindig az, amiről úgy gondoljuk, hogy emlékszünk rá."

(959. oldal)

 

Toomey szemén keresztül elénk tárul a 20. század krónikája: a két világháború, a homoszexuálisok egyenjogúsági küzdelmei, a bohém Párizs, a szesztilalom Amerikája, a hollywoodi álomgyár felemelkedése és még sok minden más is. A cselekmény részletezésébe most nem is megyek bele jobban, mert egyrészt már sokan megtették előttem, másrészt pedig a jövendőbeli olvasóknak is maradjon valami izgalom.

Mindenképpen említést érdemel még a szereplők kidolgozottsága, játsszanak azok akármilyen kis szerepet is a történetben. Kevés könyv van amiben számomra szimpatikus a főhős, de itt nem csak ő, hanem az összes fontosabb szereplő az is volt (Carlo és Domenico örök kedvencem marad).

Összességében elmondhatom, hogy hosszú idő óta ez az első olyan regény aminek igazán sajnálom, hogy a végére érek. Jó volt, hogy két hétig mindig várt rám egy könyv a nap végén (a sok egyéb olvasmányom között) ami garantáltan elszórakoztatott.

Értékelés: 5/5

Molyos hatásra úgy döntöttem, hogy én blogírásra adom a fejem.

A téma: könyvek minden mennyiségben, elsősorban értékelések. Aztán majd meglátom mi lesz.