A fülszöveg alapján azt gondoltam, hogy kapok majd egy kalandos hajózós regényt, egy kis jellemfejlődéssel. Hát, nem így történt.
Nehéz erről a könyvről úgy írni, hogy ne áruljak el sok mindent a cselekményéből. A kétharmadáig nem sok minden történik, aztán egyszer csak jött a döbbenet. Onnantól úgy éreztem magam magam mint akit fejbe vertek.
Nehéz kérdéseket boncolgat a könyv: Bele lehet halni a szégyenbe? Mennyire terhel minket a felelősség másokért? Mindezt egy zárt közösség sorsán keresztül mutatja be, talán ezért ennyire megrendítő.
A könyv egy 18. századi tengeri utazás krónikája. Az eseményeket Edmund Talbot, egy szépreményű fiatalember (befolyásos keresztapjának írt) naplójából ismerhetjük meg. Talbot szörnyen nagyképű és ellenszenves alak. (Először a szállására panaszkodik, aztán meg megsértődik mert nem tanúsítanak iránta kellő figyelmet a hajón.) Lassan jön rá, hogy itt a tengeren bizony más törvények uralkodnak mint a szárazföldön.
Az első fejezetekben megismertet bennünket az utastársakkal és a legénység fontosabb tagjaival. A regény során lassan kibontakozik előttünk az egyik utas, a pap Colley és a Anderson kapitány egyre mélyülő konfliktusa. A kapitány megmagyarázhatatlan ellenszenvvel viseltetik a papok iránt, ennek okára csak a könyv vége felé fog fény derülni. Colleyt azonban nem csak a kapitány alázza meg, hanem annak hallgatólagos beleegyezésével a tisztek és a matrózok is. Talbot az egyre inkább kibontakozó dráma során jobbára csak megfigyelőként van jelen, ha tesz is valamit azt csak a látszat kedvéért teszi, hiszen mint úriembernek ez a kötelessége („noblesse oblige” – a nemesi vér kötelez, ahogyan mondják is Talbotnak). Az események hamarosan tragédiába torkollanak, a könyv utolsó harmadában ennek az okait próbálják felderíteni. A teljes igazságra végül egyedül csak Talbot jön rá, az olvasó pedig remélheti, hogy a történtek építőleg hatottak a jellemére.
„Abba a nem éppen vastag kötetbe, amely az embernek az Emberről szerzett ismereteit tartalmazza, iktassuk be e mondatot.
Az ember bele tud halni a szégyenébe.”
(285. oldal, Európa Könyvkiadó, 1983)
Nagyon sok mindent tudnék még írni, de ez nagy kiszúrás lenne részemről azokkal szemben akik még nem olvasták a regényt.
Összességében ez egy nagyon jó könyv, csak nem szabad feladni az elején (ami nem túl izgalmas). Azt hiszem el fogom olvasni a trilógia többi részét is.
(A könyv egyébként 1980-ban elnyerte a Booker-díjat, ha valakinek ez fontos szempont.)
Értékelés: 5/5
