A fülszöveg szerint kultuszmű. Kicsit el is szégyelltem magam emiatt, mert pár héttel ezelőttig nem is hallottam még a szerzőről sem, nemhogy erről a könyvről. (Mondjuk ez nem mérvadó, nyugodtan írhatjuk a műveletlenségem számlájára.) Mindenesetre tény, hogy ha egy könyvről ilyent mondanak onnantól nagyon megnőnek az elvárásaim vele szemben és ez nem feltétlenül jó, mert könnyen csalódok. Most is ez történt.
Hiába a korombeli főszereplő, az engem is érdeklő problémák (céltalanság, élet értelmének keresése stb.) az egész nem ütött annyira mint ahogyan kellett volna. Az első pár fejezet után komolyan el is gondolkoztam azon, hogy hagyom az egészet a fenébe annyira nem volt hozzá kedvem, második nekifutásra azért sikerült szinte egyszerre végigolvasnom. Hogy, tetszett-e? Nem tudnám biztosan megmondani. Egyes részei nagyon (az idővel kapcsolatos eszmefuttatások), mások (ilyen-olyan listák) kevésbé.
Olvasás közben arra is rádöbbentem, hogy az ilyen szikár tőmondatokkal én nem vagyok igazán kibékülve, nagy mennyiségben idegesítenek.
Mindezek ellenére nem húznám le nagyon ezt a könyvet, mert a végére a szívemhez nőtt a főszereplő. (Ezek szerint mégiscsak tud valamit.) Apropó a vége: nem sokszor fordul elő, de miután elolvastam az utolsó oldalt csak ültem és nevetgéltem egy darabig. Hatásos regény, az azért biztos. Talán pár hét múlva amikor már leülepedett azt is meg tudom mondani, hogy tetszett-e. (Inkább igen, mint nem.)
